Novella alkotásaim

Tücsökzene írta Palkó D Gábor, 2022. május 29.

Szellő lebbentette a fák koronáját. Levelek susogtak, gallyak imbolyogtak, bokrok rezegtek, fűszálak hajladoztak, amikor álomra hajtotta vörös fejét a Nap. A madárcsicsergés elmaradozott, aludni tért a rigó, pacsirta és a többi fáradt zenész. Csillagok jelentek meg az égen.

Esti koncerthez készülődött tücsök. Fel is harsant, de hamisan szólt a zene. Többen rikoltoztak az éjszakában és a koncert félbeszakadt. Micsoda skandalum! – lógatta az orrát a tücsök.

Másnap reggel a tücsök a vakondtúráson ücsörgött és bánatában a rögöket rugdosta. Ráncolta a homlokát, töprengett erősen. A vakond épp levegőzni jött fel alagútjából.

– Tücsökzenét már nem szeretik az erdőben! Mi tévő legyek? – panaszolta a tücsök.

– Próbáljon szerencsét a városban – tanácsolta a vakond, aki már több kiskert virágos ágyásában épített vakondtúrást, és igen jó mókának találta.

– Irány a város! Lesz ott zenebona! Csak úgy táncolni fognak az emberek – csillant fel a tücsök szeme.

Este ismét lebukott a nap, de nem harsant fel a tücsökzene. Csupa csend honolt az erdőben. Többen felébredtek, és elaludni sem tudtak. Keresték a tücsköt, de mindhiába. Megbízták a nyulat kerítse elő a tücsköt.

Másnap reggel a nyúl keresésre indult. Megkérte a varjút, hogy felülről nézze át az erdőt. Az öreg varjú, aki már megélt 61 nyarat, csak a következő bükkfáig jutott. Ott egy vastag ágon megpihent. A nyúl nem tudta rávenni a további keresésre. Ekkor verebek ugrándozva jelentkeztek, hogy ők nagyon-nagyon szívesen elcsípik a tücsköt, és hírt hoznak róla.

Mindez alatt tücsök a városban ciripelésbe kezdett. Először macskák kergették meg pusztán kíváncsiságból. Alig tudott elmenekülni. Majd a külvárosban kísérelte meg eladni magát, de ott a kutyák ugatták. Már estefelé járt, amikor egy házi bulinál próbálkozott, de az emberek olyan hangosan zenéltek, kénytelen volt kereket oldani.

Verebek sorra kérdezősködtek minden állatnál az erdőben. A róka azt állította, hogy tücsök valakivel üzletelt, de nem tudta ki lehetett az.

Hangya verejtékes homlokát törölgette, óriás batyuját a földre eresztve mondta, – dolgozni nem ment, az biztos. Csak a dorbézolás érdekelte.

Vaddisznó koca és malacai sárdagonyából ki nem mozdultak már kettő napja, ezért a tücsökkel sem találkoztak.

Az őz látta a tücsköt batyuval a város felé gyalogolni. Mikor ezt megtudták a verebek, rajostul tódultak vissza a nyúlhoz. A nyúl egy tisztáson füvet ropogtatott, amikor a veréb raj körülvette és egyszerre csipogták, amit hallottak. A nyúl karját a levegőbe lendítette – Nem értek semmit. Csak egy beszéljen – szólt rájuk szelíden.

A tücsköt város szélén egyik ház ablakában kalitkából egy papagáj szólította meg. Tücsök elmesélte neki, hogy nem sok sikerrel járt a városban.

– Az emberek a madárdalt kedvelik, ezért jól teszed, ha meg tanulsz dalolni – mondta a papagáj.

Tücsök elfogadta a tanácsot, és az erdő szélén a pacsirtától vett énekleckét.

– Levegőt beszívni, hangszálakat rezegtetni, csőrt finoman mozgatni, instruálta a pacsirta.

Nem ment ez a tücsöknek, ezért új tanár után nézett.

– Ó! Hát téged kereslek tücsök! – reppent fölébe egy veréb.

– Mi dolgod velem? – kérdezte gyanakodva a tücsök.

– Mindenki téged hiányol az erdőben. És én találtalak meg! Gyere a nyúlhoz a tisztásra.

A nyúl és még néhány állat fogadta a zenészt a tisztáson.

– Mit szeretnétek? – kérdezte a tücsök.

– Az esti koncerted hiányzik mindenkinek. – válaszolta a nyúl kedvesen.

– Nem vagyok elég jó zenész, hogy az erdő lakóinak muzsikáljak – válaszolta szemlesütve a tücsök.

Hozzá lépett és vállára tette a szárnyát, és így szólt a bölcs bagoly: kedves tücsköm, bár nem a tiéd a legszebb zene az erdőben, de tudnod kell, az erdő muzsikájához minden állatka zenéjére szükség van.

Vajas kenyér savanyú uborkával - írta Palkó Gábor, 2022. február 12.

Özvegy Sós Béla nyugalmazott vasutas terézvárosi második emeleti bérlakásából az Andrássy útra járt kávézni. Szép szemű Annuska csodás eszpresszóját iszogatta minden áldott nap reggel nyolc órakor. Ilyen alkalmakkor beszélgetett a betérő vendégekkel. Négy pengőt fizetett, majd haza sétált. Otthona magányában csak olvasott, és vajas kenyeret evett savanyú uborkával.
Özvegy Rónai Zsigmondné, született Hunyadfi Anasztázia zöldségeket termesztett és a kiszállítását is maga végezte, így egészítette ki aprócska nyugdíját. Egy szép hétfői napon berakta a farekeszeket a zöldséggel, káposztával, és 12 üveg savanyú uborkával. Szokás szerint az Andrássy útra fordult kis autójával, ám az úton átsétálót kis híján elütötte. A szíve a torkában dobogott, ahogy kipattant az fülkéből és előre rohant megnézni a szerencsétlent. Sós úr felkelt az útról, leporolta fekete ballon kabátját.
– Úr isten! Hát jól van uram!? – szólt Anasztázia.
– Köszönöm, kedves. Ez bizony közel volt. – mosolyodott el Sós úr. Szemében huncut mosoly futkosott.
– Tényleg nem esett baja? – kérdezte kipirulva Anasztázia.
– Teljesen jól vagyok, attól az apróságtól eltekintve, hogy kedvenc csemege uborkám bizony kárba ment – mutatta táskájában összetört üveget. De sebaj, majd a sarki fűszeresnél kapok másikat.
– Ugyan már! Kap tőlem. Ilyet még nem evett, nekem elhiheti. – kontrázott Anasztázia.
Szó szót követett. Vasárnapra Béla meghívta Anasztáziát a kávézóba. Azóta együtt iszogatják a kávét, otthon ketten eszik a vajas kenyeret csemege uborkával.

Álom fogászat - írta Palkó Gábor, 2022.02.07.

Meglepetésemre szóltak, üzentek, menjek fogorvoshoz. Természetesen jó állampolgárhoz méltóan megjelentem a megadott helyen, és időben.
Hét ágra sütött a nap. Gesztenyefák száraz leveleit fújta a szél a járdára. Cipőm alatt roppanva tört össze az avar. Az árnyékom végig kúszott a három, elkopott kő lépcsőn mely a bejárati ajtóhoz vezetett fel. A fogászat fehérre meszelt falakkal és hőszigetelt ablakokkal bőven ellátott apró előterébe érkeztem. Az üvegfal mögött ülő csinos kisasszonytól rövid beszélgetés után kaptam tépett cetlin sorszámot. Majd ezzel szólítanak, mondta. Elolvastam, 30-as vagyok. Jaj, el ne felejtsem! Jelezte a recepciós kisasszony széles karmozdulattal és kedves mosollyal, hogy tessék beljebb menni a belső váróba.
Meglepetésemre az ajtón belépve egy tágas, napos terembe jutottam. Ez egy étterem teli vendégekkel. Olyan hangulatot árasztott, mint ebédidőben a központi restaurant. Csörögtek az evőeszközök, duruzsoltak vendégek egybeolvadó szavai. Sürögtek a fehér ruhás pincérek, tálcát egyensúlyozva a karjukon. Leültem egy üres, fehér abroszos terített asztalhoz. Egy öltönyös úr a szomszéd asztalnál meghitt beszélgetést folytatott kisestélyi ruhát viselő dámával.
Hirtelen egy pincér termett mellettem. Meghajolva nyújtotta az étlapot. Kérdezte, mit hozhatok uram? Nem kértem semmit a nyájas, fürge pincértől. Hamarosan mégis hoztak kakas pörköltet. Négy óriási ropogósra sült combot fehér ovális nagy tálon, némi körettel. Igencsak étvágygerjesztően szervírozták, így engedtem a kísértésnek. Hosszasan, jó ízűen falatoztam. Közben nézegettem a vendégeket. Nem mostam fogat. Ajaj ebből baj lesz – hasított belém a gondolat. Keresni kezdtem a mosdót, de nem találtam.
Aztán a fehér köpenyes asszisztensnő kihajolt a rendelő ajtaján és behívott. Szép volt, mint Marilyn Monroe fityulában.
Ismét tágas terembe találtam magam. Apró világos barna mozaiklapokkal rakták ki a padlót. Függönyözött alakokon ömlött be a napsütés. Szemben széles, fehér abrosszal leterített asztal mögött vizsgabizottság szigorával három ember ült. Hova keveredtem? Mi lesz itt? Kezdtem megszeppenni a helyzet komolyságán.
A középen ülő, elnöknek látszó férfi szólított meg szigorú, erélyes hangon:
– Hol a doboz? – hangja betöltötte a termet, visszaverődött a falakról.
Egy pillanatra meglepődtem. Fogorvosi rendelőben milyen dobozt keresnek rajtam? Gyorsan feltaláltam magam, és elővettem a bordó pulcsim alól a barna fém dobozt. Ha csak ez kell a fogorvos úrnak, ám legyen. Átadtam. Álltam hosszasan a terem közepén, több lépésnyi távolságra tőlük. Az orvos székben ült. Sokat beszélt, választékosan, jól artikuláltan. Láttam a száját, ahogy mozog, de hangokat nem hallottam. Talán a gondolataimra figyeltem, és nem értettem a mondókáját. Végül kaptam egy zöld nagy fémdobozt, amit el kell vinnem. Olyan pénztárkazetta félét fényes zárral. Becsúsztattam pulcsim alá. Gondoltam ott van a legjobb helyen. Aztán hátul kicsusszant miközben jöttem kifelé. Kénytelen-kelletlen a hónom alá vettem. Elbúcsúztam és kijöttem.
Ekkor csörgött az óra. Eltűnt minden, mint amikor az induló vonat maga mögött hagyja a vasútállomást, baktert, integető embereket, villanypóznát, fákat, bokrokat. Felébredtem. Hiányérzet fogott el. Csak el ne feledjem, 30-as vagyok! – rezgett még egy gondolat agytekervényeim neuronjain csüngve.
Scroll to Top