Szellő lebbentette a fák koronáját. Levelek susogtak, gallyak imbolyogtak, bokrok rezegtek, fűszálak hajladoztak, amikor álomra hajtotta vörös fejét a Nap. A madárcsicsergés elmaradozott, aludni tért a rigó, pacsirta és a többi fáradt zenész. Csillagok jelentek meg az égen.

Esti koncerthez készülődött tücsök. Fel is harsant, de hamisan szólt a zene. Többen rikoltoztak az éjszakában és a koncert félbeszakadt. Micsoda skandalum! – lógatta az orrát a tücsök.

Másnap reggel a tücsök a vakondtúráson ücsörgött és bánatában a rögöket rugdosta. Ráncolta a homlokát, töprengett erősen. A vakond épp levegőzni jött fel alagútjából.

– Tücsökzenét már nem szeretik az erdőben! Mi tévő legyek? – panaszolta a tücsök.

– Próbáljon szerencsét a városban – tanácsolta a vakond, aki már több kiskert virágos ágyásában épített vakondtúrást, és igen jó mókának találta.

– Irány a város! Lesz ott zenebona! Csak úgy táncolni fognak az emberek – csillant fel a tücsök szeme.

Este ismét lebukott a nap, de nem harsant fel a tücsökzene. Csupa csend honolt az erdőben. Többen felébredtek, és elaludni sem tudtak. Keresték a tücsköt, de mindhiába. Megbízták a nyulat kerítse elő a tücsköt.

Másnap reggel a nyúl keresésre indult. Megkérte a varjút, hogy felülről nézze át az erdőt. Az öreg varjú, aki már megélt 61 nyarat, csak a következő bükkfáig jutott. Ott egy vastag ágon megpihent. A nyúl nem tudta rávenni a további keresésre. Ekkor verebek ugrándozva jelentkeztek, hogy ők nagyon-nagyon szívesen elcsípik a tücsköt, és hírt hoznak róla.

Mindez alatt tücsök a városban ciripelésbe kezdett. Először macskák kergették meg pusztán kíváncsiságból. Alig tudott elmenekülni. Majd a külvárosban kísérelte meg eladni magát, de ott a kutyák ugatták. Már estefelé járt, amikor egy házi bulinál próbálkozott, de az emberek olyan hangosan zenéltek, kénytelen volt kereket oldani.

Verebek sorra kérdezősködtek minden állatnál az erdőben. A róka azt állította, hogy tücsök valakivel üzletelt, de nem tudta ki lehetett az.

Hangya verejtékes homlokát törölgette, óriás batyuját a földre eresztve mondta, – dolgozni nem ment, az biztos. Csak a dorbézolás érdekelte.

Vaddisznó koca és malacai sárdagonyából ki nem mozdultak már kettő napja, ezért a tücsökkel sem találkoztak.

Az őz látta a tücsköt batyuval a város felé gyalogolni. Mikor ezt megtudták a verebek, rajostul tódultak vissza a nyúlhoz. A nyúl egy tisztáson füvet ropogtatott, amikor a veréb raj körülvette és egyszerre csipogták, amit hallottak. A nyúl karját a levegőbe lendítette – Nem értek semmit. Csak egy beszéljen – szólt rájuk szelíden.

A tücsköt város szélén egyik ház ablakában kalitkából egy papagáj szólította meg. Tücsök elmesélte neki, hogy nem sok sikerrel járt a városban.

– Az emberek a madárdalt kedvelik, ezért jól teszed, ha meg tanulsz dalolni – mondta a papagáj.

Tücsök elfogadta a tanácsot, és az erdő szélén a pacsirtától vett énekleckét.

– Levegőt beszívni, hangszálakat rezegtetni, csőrt finoman mozgatni, instruálta a pacsirta.

Nem ment ez a tücsöknek, ezért új tanár után nézett.

– Ó! Hát téged kereslek tücsök! – reppent fölébe egy veréb.

– Mi dolgod velem? – kérdezte gyanakodva a tücsök.

– Mindenki téged hiányol az erdőben. És én találtalak meg! Gyere a nyúlhoz a tisztásra.

A nyúl és még néhány állat fogadta a zenészt a tisztáson.

– Mit szeretnétek? – kérdezte a tücsök.

– Az esti koncerted hiányzik mindenkinek. – válaszolta a nyúl kedvesen.

– Nem vagyok elég jó zenész, hogy az erdő lakóinak muzsikáljak – válaszolta szemlesütve a tücsök.

Hozzá lépett és vállára tette a szárnyát, és így szólt a bölcs bagoly: kedves tücsköm, bár nem a tiéd a legszebb zene az erdőben, de tudnod kell, az erdő muzsikájához minden állatka zenéjére szükség van.